Lehet, hogy meghúzodsz valami sarokban, hogy lábad magad alá gyömöszölve, karod összekulcsolva, hátad a falnak támasztva, lehet, hogy fejed lehanyatlik, izmaid elernyednek, de nem rémülsz meg. Felállsz inkább, gyûrött hajad hátrasimítod, tenyereddel letörlöd szádról ragacsos nyálad, és elindulsz hazafelé.

A nap ernyedt mérnöki pontossággal búcsúzik. Az omlósan szürke házfalak néhány ablakából fény folyik, a függönyökön árnyékok siklanak, körülötted kislányok könyörögnek szüleiknek, mind félnek és remegnek, nyalókára és kisbabára vágynak és várnak, segíteni akarsz, de feketén lángol az apák szeme, de fehér körmüket a karodba vájva löknek az úttestre az anyák.

De nem gázolnak el az autók. Elrepülnek fölötted, mintha a gravitáció is csak bátortalan fantáziád szüleménye lenne, aztán a túlnani bokrok közé csúszol.

Valaki az orrodra köp. Végigcsorogsz a fákon, harapva csókolod a faleveleket, kitéped az ereiket, fröccsen a vér - bemázolod a kirakatokat, az embereket pedig a kanálisokba dobálod.

/Berka Attila : Hangya - részlet/